Antal-éra,4/4 rész: Az álomősz utolsó dobása

[chilavert]

Az álomősz utolsó dobása

Megszólal a mobiltelefonom.

„Tibi, lehet, hogy nem lesz meccs! Sztrájkolnak!!!”
„Mi van? Kik sztrájkolnak?!?“- próbálom megérteni a hírt. Vagyis értem én, hogy milyen meccs és ki sztrájkol, de kérdésemmel „időt kértem”, hogy megemésszem a hírt. A tartalom és a hangsúly egyértelmű, ezért elkerülhetetlen a gondolat, hogy vége a mesének, vége az őszi álomnak. Magyarán, hogy el lett baszketbalozva...
„Mi történt tulajdonképpen?” - próbálok értelmesen kérdezni.
„A csapat nem lép pályára, ha nem kapnak lóvét. Most a Maxban vannak, és az ipszilonosok (YBS) próbálják őket rádumálni, hogy lépjenek pályára.“
„Aha, védőpajzs ahelyett, hogy kiegyenlítenék a tartozásokat... Űberfasza!“

Leteszem a telefont. Ekkora balekok, hét-nyolcezer néző jár a meccsekre, és ők nem fizetik ki a játékosokat! A kutya se fogja nekik elhinni, hogy náne lóve, főleg ha ennyien járnak a meccsre, és egy gazdag szponzorral (ami igaz), Ismaillal ékeskednek!

Úton a stadion felé eszembe jut pár kirívó eset, egypár jel. Djurićić versus „Mi mondjuk meg ki játszik!” című színdarab. Moughfire mellőzése, mely egy bizarr gyerekágyas sztorival lett megmagyarázva. Több játékos hirtelen távozása vagy fura mellőzése, etc...

A stadionban furcsa hangulat uralkodik, a nézők a nyugdíjason előbb suttognak, később már hangosan beszélnek a sztrájkról. Végül a játékosok felállnak a meccsre.

A mérkőzés alatt nagy a feszültség. Ahogy a pályán, úgy a nézőtéren is. A játékosok remekül játszanak, beleadnak apait-anyait. Abena, az egyik legpökhendibb, legfegyelmezetlenebb, de egyben az egyik legnagyobb tudású játékos, brillírozik. Pinte Attila talán a szezon egyik legjobb teljesítményére kényszeríti a védelmet. Mellette Marcin is úgy néz ki, mint a liga egyik legjobb hátvédje. A nézők fergeteges szurkolással kísérik a meccset.

Van egy olyan érzésem, hogy bár szorongás és feszültség érezhető, egy dologban mindenki biztos - ma nyerni kell. Nem a vezetőség miatt vagy a játékosok miatt, hanem magunk miatt. Mert ez a meccs az Antal-éra utolsó, illúziókkal és fociálmokkal teli mérkőzése lehet. Így is lett, ez után a meccs után már semmi se volt a régi - ez egy közhely, de találó.

A hatvanadik percben járhattunk, amikor egy varázslat részeseivé lettünk. Igen, az a legendás B-középes Hajrá DAC! következett. Mintha valakinek a keze a képzeletbeli mixpulton csavarta volna a gombokat felfelé. Itt a HANGOSABB gomb, mellette látni a BÜSZKESÉG, a SZÍV, az ÉRZELEM, a CSALÓDÁS, a BOLDOG GYEREKKOR, a TISZTASÁG, az EZEK MI VAGYUNK gombokat. Az a valaki maximumra tekerte az összes létező gombot. A stadion beremegett. Hajrá DAC! Hajrá DAC! Hajrá DAC! Megszűnt az idő, a tér, csak egy hang volt, egy rigmus. Remegett mindenki, remegett minden. Nem tudni, hogy meddig tartott ez a „másállapot“, de amikorra csend lett, már csak egy kérdés maradt - Mi a fene volt ez a fergeteges valami?

Az isteni Hajrá DAC! már megvolt, de a gól egy picit még váratott magára. Ahhoz képest, hogy szinte mindenki által kikönyörögve született - szépségdíjasra sikerült. Egy, a tizenhatosból visszapattanó labdát amolyan „Ne add nekem a labdát, mert visszabaszketbalozom” stílusban, kapásból, kapura tüzelt Leo Kweuke. Parádés góllal nyertük meg, amit meg kellett nyerni. A sztrájk-meccset. Az álmodozás vége legalább a pályán volt szép.

A szórakozóhelyeken, ahogy kell egy jó meccs után, zajlik az élet. A sztrájkot feledteti egy lecsúsztatott sör. Vagy több. Vagy ennél is több. A leggyakoribb mondat valahogy így hangzik: „Hülyék lennének, ha nem fizetnék ki a srácokat. Elbaszketbalozni egy ilyen eufóriát? Nem létezik!” - Még egypár söröcske, és már az emberek előtt van a képzeletbeli bankutalás. - „Ne féljetek, utalni fognak!” Utalni, utalni, utálni...

A Pintétől Hílekig sorozatnak a már egyik főszereplője, sorozat egyik főszereplőjévé nőtt Uppasz, rávesz engem, hogy ugorjunk át az Admiral klubból (szurkolók között egyszerűen - Viliből) a stadionon lévő Pizzeriába (szurkolók között egyszerűen - Pidzéria). Állítólag zajlik a buli. Részben. Marcin kivételével, aki nagyon jót bulizott magának a fanklubosokkal, a maradék játékos komoly, mint a vakbélgyulladás. Bíró Tomi Pink Floyd számot enged, és én luftgitározok magamnak egyet.

Körülbelül éjfél után két óra lehet. A csapat már két órája szabadságon van. Elindulok hazafelé.
A hideg jóformán kijózanít, és nincs jó érzésem az egésztől... Basszameg!

Ezután a meccs után már egy teljesen más történetet kezdtünk írni. Bár a főszereplők maradtak, és tulajdonképpen a klub „alapjai“ se változtak, a szurkolók-nézők számára megváltozott minden. Kinek hamarabb, kinek később.
(Poór Tibor, KLIKKout 2012. június)