Holnap lesz húsz éve, hogy a DAC a Bayernt fogadta az UEFA-kupában

Tizenöt ezer néző előtt

Holnap lesz két évtizede, hogy a DAC futballcsapata az UEFA-kupa második fordulójának visszavágóján a sztárokkal teletűzdelt Bayern Münchent fogadta. Több mint 15 ezer szurkoló biztatta a sárga-kékeket, ennél többen sosem voltak a DAC-stadionban.

A DAC 1988 nyarán a két akkori prágai nagycsapat, a Sparta és a Dukla mögött harmadikként zárta a bajnokságot, így indulhatott az UEFA-kupában. Az első körben a világhírű Thomas Ravelli kapussal fémjelzett svéd Östers Vaxjö volt az ellenfél, és svédországi 2:0-ás vereség után otthon 6:0-ra nyert a dunaszerdahelyi csapat.

A második fordulóban a világhírű Bayern következett. A müncheni meccsen 3:1-es vereséget szenvedett a DAC.

A november 9-i visszavágóra a délvidékről igazi népvándorlás indult a félkész állapotban levő DAC-stadion felé. A lelkes szurkolók bíztak abban, hogy kedvenceik kiverhetik a szuperfavoritot. Sajnos, másként alakultak a dolgok, a csapatkapitány Liba már a 2. percben megsérült, röviddel később Šoltést felvágták a tizenhatoson belül, de a bíró sípja néma maradt. Az 5. percben viszont az északír Donelly büntetőt ítélt a bajorok javára, amit Olaf Thon értékesített. Az első fél óra végén Thon szabadrúgásból duplázott, ezt követően Szabant szigorúan kiállította a szigetországi bíró. Ezzel gyakorlatilag eldőlt a találkozó. Érdekes, hogy a vendégcsapatot többnyire büszke keletnémet – magdeburgi és drezdai – drukkerek biztatták.

Kašpar nem cserélt senkivel, ereklyeként őrzi a mérkőzésről maradt DAC-mezt

„A németeknek mindent szabadott”

Petr Kašpar, az Artmedia jelenlegi menedzsere is játszott a DAC csapatában a bajor elitalakulat ellen. A történelmi találkozóról faggattuk.

Miként emlékszik vissza a Bayern elleni összecsapásokra?

Münchenben kicsit megilletődötten kezdtünk, de aztán belelendültünk. Láthatóan lebecsültek bennünket a németek, miután már 3:0-ra vezettek, visszavették a tempót. Kár, hogy csak szépítőgólra futotta, mert a játék képe alapján döntetlent érdemeltünk volna. A hajrában én is egy óriási helyzetet puskáztam el.

Korábban úgy nyilatkozott, hogy jobban féltek a vámtisztek szigorától, mint Jupp Heynckes csapatától. Volt ennek valami kézzelfogható oka?

Igen, a vámosokkal nagyon rossz tapasztalataink voltak, Pozsonyban az osztrák határon nem volt túl jó neve a DAC-nak. A külföldi utazásoknál általában nagyobb vizsgálaton estünk át, mint mások. Annak idején, már az is nagy szó volt, hogy kijutottunk Nyugat-Európába, s kivétel nélkül mindenki a nálunk hiánycikkeknek számító dolgokkal üzletelt. Persze, hogy izgultunk, nehogy az államhatáron csempészésen érjenek bennünket. Tartottunk a Bayerntől, de nem féltünk, hogy zakót kapunk. Kiváló kollektívát alkottunk, most is örülünk, ha összefutunk.“

Milyen volt a visszavágó?

Fantasztikus légkörben léptünk pályára, talán túlságosan is magunkkal ragadott a hangulat, mert hatalmas rohamokkal kezdtünk. Sajnos, a játékvezetői hármas gyorsan lefékezett bennünket, s míg ellenünk mindent lefújt, a németeknek mindent szabadott. Az biztos felejthetetlen emlékeket a mérkőzésről. Egészen más időket éltünk, mint most, nem járhattam úgy a városban, hogy lépten-nyomon ne állítottak volna meg a drukkerek. Szerettek bennünket, szinte a tenyerükön hordtak.

Kivel cserélt mezt a találkozó után?

Játékostársaimtól eltérően senkivel. Ma is ereklyeként őrzöm az emlékezetes mérkőzésen viselt DAC-mezt.

A Bayern elleni mérkőzéseket tartja pályafutása csúcsának?

Igen. Ezzel csak a Newcastle Uniteddel vívott kupameccsek vetekednek, amikor az újpesti csapat tagjaként játszottam az angolokkal.

Mi jut még az eszébe a DAC aranykoráról?

Az, hogy 1987-ben mi voltunk az első csehszlovák csapat, amely nemzetközi kupameccsen mezreklámot viselt. Csak a rend kedvéért: a magyarországi Skála áruházat népszerűsítettük, a Bayern ellen pedig Mita felirattal léptünk pályára.

Milyennek tartja a jelenlegi DAC-ot?

Hosszú idő után tért vissza a dunaszerdahelyi csapat az élvonalba, szorítok neki, hogy minél hamarább követhesse a mi példánkat. Igaz, mi jóval fehérebbek voltunk (nevetve)…

(SZABÓ ZOLTÁN, 2008. november 8.)