Reisz Árpád az egykori sikerekről, a Bayernről és a három bűvös betűről

A futballstadion a legnagyobb színház

Végigkísérte a DAC felemelkedését a divizótól az európai kupáig. Jelen volt, amikor csapatunk bejutott a legfelsőbb federális ligába és elhódította a csehszlovák kupát. Csapatvezetőként számos kiváló játékos és edző munkatársa volt a klub legszebb időszakában, aktívan kivette részét a dicsőséges korszakból. Irigyeltük, ha a foci nagyágyúival láttuk kezet fogni, és csodáltuk, ha a csapat legnagyobb ászait is lehordta kötelességük elmulasztásáért. A ma 56-éves Reisz Árpád sokunk számára volt A CSAPATVEZETŐ, így csupa nagy betűvel. Azokra az időkre emlékeztünk közösen, amikor még a Bayern ellen játszott a DAC, amikor a szurkolót még rajongónak nevezték, és amikor a mérkőzés ünnepnek számított és dél-Szlovákia minden részéről vonzotta az érdeklődőket.

Ön hogy élte meg a Bayern elleni kupamérkőzéseket?

„Óriási dolog volt a világ egyik legnagyobb klubja ellen pályára lépni és tudásunkat megmérettetni. Bizonyítvány volt ez az egész csapatnak, hatalmas szatiszfakció a sok elvégzett munkáért és az addig elért eredményekért. Na és persze egy hatalmas élmény mindannyiunk számára. Ez már az első látogatásunkra is érvényes, amikor Nagy Pista alelnökkel és Pecze Károly edzővel hármasban megfigyelésre mentünk. Abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a Bayern-Dortmund bundesliga mérkőzést a diszpáholyból néztük végig, olyan egyéniségek társaságában mint Breitner, Gerd Müller vagy Berti Vogts. Csak megjegyzem, ez egy nagyon szép gesztus a Bayern részéről, hogy a mai napig a díszpáholyba kapnak jegyet azok, akik valamit tettek a klubért. Sajnos, vannak helyek, ahol a volt játékos belépőt kényszerül venni, mert nem ismerik meg a bejáratnál...“

Térjünk vissza az első müncheni kiruccanásukhoz. Akkoriban nem volt egyszerű nyugat-Európába utazni. Milyenek voltak az utazás előzményei és milyen élményekkel tértek haza a megfigyelésről?

„A Bayern edzői két ízben jöttek mégnézni csapatunkat. Coordes pályaedző a Slovan ellen Pozsonyban, Jupp Heynckes pedig itt Szerdahelyen jelent meg. Mi külön meghívót kaptunk a németektől, ez alapján adták ki a kiutazáshoz szükséges engedélyt. Érdekesnek találtam, hogy a Bayern nem rendelkezett saját stadionnal, hosszútávú bérleti szerződése volt az Olimpiai stadion használatára. Viszont életemben először láttam egy tökéletesen kiépített tréningkomplexumot, ahol 12 műfüves és természetes fűvel rendelkező pálya volt, esti világításssal. Itt edzett mindenki, a diákoktól az A-csapatig. Nagy meglepetésemre megérkezésünk után elkérték az autóm kulcsát. Akkoriban egy Ford Escortom volt, azzal utaztunk. Nem tudtam elképzelni miért kérik, gondoltam garázsba teszik. Másnap a házigazdák szállítottak minket mindenhová, majd a megfigyelt meccs után elbúcsúztunk és akkor adták vissza a kulcsot. Az egyébként is mindig pedánsan rendben tartott autómat komplett kiglancolták, megtöltötték üzemanyaggal. Ez egy szép, meglepő gesztus volt, ami számukra teljesen természetesnek számított.“

Ezután következett az emlékezetes párharc első felvonása. Petr Kašpar egy interjúban azt mondta: „akkoriban jobban féltünk a vámőröktől mint az ellenféltől“. Volt ennek valami kézzelfogható oka?

„Igen, a vámosokkal rossz tapasztalatunk volt, Pozsonyban az osztrák határon nem volt túl jó neve a DAC-nak. A külföldi utazásoknál általában nagyobb vizsgálaton estünk át mint mások.“

Mi várt a csapatra Münchenben, milyen hangulat uralkodott a játékosok közt?

„Egy nappal a mérkőzés előtt edzettünk az Olimpiai stadionban, és akkor talán minden játékos megértette, mekkora ellenféllel került szembe a DAC. Nagy élmény volt ez mindenkinek, én a 15 éves munka csúcsaként jegyzem. Szemben ültünk Uli Hoenessel mint csapatvezetők, együtt írtuk alá a számunkra történelmi jellegű találkozó jegyzőkönyvét. Nem viselkedett nagyképűen, teljesen egyenrangú partnernek vett. Ebben is megmutatkozott: az igazán nagy focisták embernek tudnak maradni.

Azt nyugodtan állíthatom, a játékosok zöme, aki pályára lépett vagy a keretben volt, ezt a párharcot tartja karrierje csúcsának. Megjegyzem, Dunaszerdahely futballtörténelmében szintén ez volt a csúcs. Ekkor egész Európa megtudta hol fekszik városunk. Én optimista vagyok és bízom benne, hogy ez újra megismétlődhet.“

A kétgólos vereség bizalommal töltötte el a drukkereket a visszavágó előtt ...

„Ezt a hangulatot talán nem is Szaban emlékezetes gólja okozta. Bár az még sokáig beszédtéma volt a szurkolók közt, de rajongóinkat sokkal inkább a mutatott játék hozta lázba. Akinek lehetősége van így utólag is felvételről visszanézni a müncheni 90 percet, túlzás nélkül állíthatja – a jóval esélyesebb bajoroknak egyenrangú ellenfelei voltunk. Kašpar és Šoltés tiszta helyzetet puskáztak el, játékunkról a német lapok is pozitívan nyilatkoztak.“

A DAC-krónika egyik legemlékezetesebb fejezetét idézi a Bayern vendégjátéka. Milyen volt a visszavágó háttere?

„A Bayern nagyon komolyan vette a viszavágót is, nem bíztak semmit a véletlenre. Ennyi év után is állítom, a játékvezetők és az UEFA delegátja nem viselkedtek a legkorrektebben. A két mérkőzés főszereplője Szaban Tibor lett, aki egyetlen gólunkat lőtte, majd a hazai találkozón nagyon szigorúan a kiállítás sorsára jutott. A DAC úgy ment mindkét mérkőzésre, hogy ne valjon szégyent és bizonyítsa az akkori csapat szellemét és erejét. Meglátásom szerint ez végül sikerült is, hisz Münchenből nem jöttünk haza egy kiadós vereséggel, inkább meglepő volt az eredmény és a teljesítmény. A második mérkőzés forgatőkönyve pedig, amint azt már említettem, meg volt előre írva. Ha a játékvezető teljes mértékben hagyott volna minket kibontakozni, engedte volna a nyílt játékot és nem úgy ítélte volna meg, hogy a Bayern játékosai porcelánból vannak és nem szabad őket bántani, akkor teljesen szoros lett volna a továbbjutás kérdése. Persze, nem vagyok annyira fanatikus, hogy ne tudnám értékelni a müncheni csapat nagy múltját és jelenét, ezt figyelembe vettem akkor is. Nehéz a két klubot összehasonlítani, a világ számos neves labdarúgója fordult meg a Bayernben. Ezért nagy siker, hogy ez ellen a klub ellen játszhattunk. Egyébként is, az akkor 18-20 ezres Dunaszerdahely München egyik sarkában fért volna el.“

A nagy élmény után a játékosok zöme kijelentette: ezeknek a mérkőzésknek a hangulatát ismét meg akarja tapasztalni a DAC mezében. Aztán ez valahogy mégsem sikerült, az idényt csak a hatodik helyen zártuk. Volt-e az UEFA kupa szereplésnek valami negatív hatása a csapat szereplésére?

„A jó eredményekkel karöltve nőtt a külföldi menedzserek érdeklődése a játékosok iránt. Német, osztrák, vagy magyar megfigyelők hada járt a mérkőzéseinkre és szólította meg futballistáinakt. Némelyeknek korukra tekintve ez volt az utolsó lehetősége, másoknak kitűnő ugródeszka volt a DAC. Tény, hogy a nagy fluktuáció után a következő években már nem az a csapat volt, amit megismertünk. A visszaesés törvényszerűnek mondható, az érkező játékosokkal egyszerűen nem lehetett pótolni az addigi minőséget.“

Csapatvezetőként szerves része volt a DAC felemelkedésének és a fénykorának. Milyen út vezetett erre a csúcsra?

„A mai napig nagy tiszteletben tartom azokat a játékosokat, akik elindították a dunaszerdahelyi labdarúgást felfelé a lejtőn. Majthényi, Leškiv, a Bajcsi testvérek, Lépes, Sill Misi, Domonkos Tibi, Horváth Dini - ők csak egypáran azok közül, akik lépésről lépésre vitték előre a DAC szekerét. Abban a csapatban 99-százalékra Csallóköz szülöttei játszottak, a nemzeti ligába való feljutás őket dicsőíti. Ezekkel a játékosokkal is nagy élmény volt együtt dolgozni, mindenben nagyon megértettük egymást. Míg ez a csúcs el lett érve, nagyon sok játékos fordult meg a DAC-ban, kissebb vagy nagyobb sikerekkel. Én úgy érzem a divízió, a SNL 1, a csehszlovák 1. liga, valamint az Intertoto és egyéb európai kupamérkőzések eléréséhez minden itt lévő játékos valamivel hozzájárult. Ők egytől egyig tettek valamit a klubért, ezért tisztelet jár mindenkinek. A nyolcvanas évek derekán aztán összejött egy csapat, amelyről akkoriban azt írta az újság: kitaszítottak a Csallóközben. Ez azonban egyáltalán nem fedte a valóságot, mert minden játékos, aki a nagy sikerek előtti pár évben ide került, tulajdonképpen érett futballista volt. Eredeti csapatukban az okozta a gondot, posztjukon csak másodhegedűsként jutottak volna szóhoz. Ezért szívesen igazoltak Dunaszerdahelyre, ahol összekovácsolódott egy nagyon jó keret, melynek 80-90 százaléka egyenrangú teljesítményt tudott nyújtani. Kialakult egy egészséges konkurencia, a kezdő tizenegybe kerülni nagy érdemnek számított. A csapat sikerei Pecze Károly munkája által jöttek létre, de nem szabad megfeledkezni az akkori vezetésről sem, amely profi hozzállásával segítette a szakmai munkát.“

Mikor és hogyan lehet ezt a csúcsot újra megközelíteni?

„A siker alapja a saját nevelés. Nyílt szemekkel kell járni és figyelni a tehetségeket, megszólítani őket, mond-e nekik valamit a sárga-kék szín és a bűvös három betű – DAC. Az én vágyam, hogy a mai generáció, amely hasonló eufóriára vágyik, szintén érje meg a telt házas mecseket. Valamikor nem volt hol parkolni, a rendszámtáblákat figyleve sok járásból érkeztek a szurkolók és úgy érzem, nem sokszor távoztak csalódottan. Számomra a futballstadion a legnagyobb színház, és egy jó színháznak mindig az a krédója, kivállók legyenek a szereplők és a közönség mindig mosollyal az arcán távozzon. Szívből kívánom azt, hogy a DAC újból ilyen és hasonló eredményeket érjen el, és azoknak az embereknek, akik jelen pillanatban ezen fáradoznak, pedig személy szerint sok sikert és főleg kitartást kívánok, mert ez a munka csak nagy önfeláldozással és fanatizmussal végezhető. Másképp nincs is értelme.“

Végül egy személyes jellegű kérdés: mivel foglalkozik jelenleg és kapcsolatban van-e még a labdarúgással?

„Pillanatnyilag az eredeti szakmámban tevékenykedem, az Ekostav építkezési vállalatnál irányítom a beruházásokat a járás határain belül és kívül. Ez a munka nagyon érdekel, már évek óta ebben a környezetben mozgok. A foci azonban mindig is szívügyem volt és az is marad életem végéig. Szurkolóként máig kijárok a DAC mérkőzéseire, ez mellet elvállaltam az öregfiú-csapat menedzselését. Mai munkatársaimmal azon fáradozunk, olyan eredményeket érjünk el, mint egykor a focinál.“

(nk, 2006. január 17.)

Reisz Árpád arcai: a divízió győztes csapat fotóján az álló sorban középen, majd a nyolcvanas években - és ma.